Magyar népművészet
Magyar népművészet szimbolikus gondolkodásmódú, a köznyelvi képes beszéd és a rajzolt jelképek évezredek óta az emberiség közismert és nélkülözhetetlen eszközei a népművészeti díszítőelemeknek. Ennek az eszköztárnak a megismerésével a kultúra egyik fontos beszédmódját értjük meg, a gondolatok kifejezését jellemzően a magyar emberre. A szimbólum, a jel legfontosabb tulajdonsága, hogy helyettesít valamit. A tárgyak, az állatok, a virágok valamilyen elvont eszme jelképei. Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és a jelképek használatától. A jelképek vállalásával a közösséghez való tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk.
A magyar népművészeti szimbólumokról már a múlt század végén gazdag motívumgyűjtemény jelent meg Huszka József tollából¸ ebbe az irányba kutatott gróf Zichy Jenő és Posta Béla is, de Pekár Károly és Dievald Kornél is arról ír, hogy A magyar ornamentikának fő eleme a növényi motívum, ami a honfoglalók díszítményeivel egy ősi stílust örökítenek meg.
A magyar népművészet azért színesebb, mint a környezetében élő népeké, mert motívumvilágában olyan elemek is szerepelnek, amelyek a Kárpát-medencében a magyarok beérkezésekor nem voltak jelen; a magyarság ezt magával hozta távoli hazájából. A honfoglalás után lassan a múlékony anyagok – fa, bőr- textil – jelképrendszere áttevődött a faragott kövekre, épületekre. A tarsolylemezek kör palmettadíszei szinte azonos formában jelennek meg a veszprémi székesegyház kövein; a párkányköveken levő háromágú palmettalevél még megtartotta a tarsolylemezen látható éles formákat.
Az ázsiai egyistenhitről őseink egy része már a X. században, nagyobb részük a XI. században tért át a keresztény vallásra. Az új vallás számára templomok, kolostorok épültek. A keletről hozott népművészet és ötvösipari díszítőművészet továbbélés mellett az új épületek új alkalmazási lehetőségeket nyújtottak. Önálló építő- és kőfaragó műhelyek alakultak Pécsett, Esztergomban, Jákon és másutt. Mivel a kőfaragó művészek magyar emberek voltak, így megjelent ősi motívumvilágunk a jáki templom kapubélésén, a bényi és az esztergomi templom faragványain. A sárközi deszkakerítések pártázata a gótikus épületek párkányzatain jelennek meg. Az új vallás kénytelen volt engedményeket tenni; az ősi szimbólumok keresztény jelentést kaptak. Ilyen “kettősséget” láthatunk a Képes Krónika illusztrációin is. A reneszánsz korban Magyarország elsősorban az olasz reneszánsszal kerültünk kapcsolatba, melynek díszítőművészetében ott van a tulipán pl. Kinizsi Pálné imakönyvén és a Corvinák díszítményein. A Mátyás király udvarában élő illusztrátorok a magyar nép díszítőművészetének formakincse szerint díszítették a Corvinákat.
A barokk időkben a népművészet a polgári társadalomban főleg a fejfákon, a székhátakon, a ládákon és más bútorokon jelentkezik. A fejfa készítőjét a meggyökeresedett néphagyományok késztették arra, hogy a tulipános díszítést a technika és stílusváltás ellenére is megtartsa. A székhátakon is a barokkos profil mellett ott van a faragott vagy festett tulipán. A tulipánnak ez a kiemelése nincs meg a nyugat-európai díszítőművészetben. Ahogy az ősi magyar zene asszimilálta az idegen hatásokat, úgy asszimilálta népi művészetünk is a reneszánsz vagy későbbi nyugati tulipánformákat; azokat az ősi formára egyszerűsítette le.
Szimbólumok, Tiffany szalvétatartó, fehér tulipánps szíves, Szalvéta tartók
Forrás: Pinterest
http://mek.oszk.hu/