Magyar ősi jelképek
A magyar ősi jelképek, népművészetünkre az egyszerű, világos és átlátszó dialektika a jellemző. Ember- és mitikus alakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti.
– A szalagfonat ősi jelkép, tulajdonképpen két kígyó összefonásából keletkezett. A szalagfonatokat mint az isteni végtelen erő megtestesítőit kell látnunk. A magyar mitológiában a kígyó jó állat, a ház lakóinak őrzője, amely üdvöt és szerencsét hoz; benne lakik az ősök szelleme, ezért megölni nem szabad. A kígyó ősi időktől fogva termékenység-szimbólum is, ezért kígyófejesek a női karkötők, de jelkép is, mert bőre változtatja színét.
– S-alakúan kunkorodó levélformák az állatok szarv-alakjaiból keletkeztek. A kacskaringók Altai vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumai.
– A kettős kunkor vagy bajuszalakú kettős levélformák felett lándzsa- vagy függő csepp alakú formát is találunk, belül egyszerű körrel vagy pávaszemmel való tagolással. A kettős kunkorral a középső levél összeolvadhat.
– A rozetta, rózsácska gyakran fordul elő honfoglalás kori kerek ruhadíszek közepén. Vannak olyan szív alakú formák is, amilyenek az altaji állatstílus motívumaiból fejlődött.
– A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran – főleg a népi kézimunkáknál – csak egy-egy kereszttel jelölik. A négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum, amely forgást ábrázol szemben az egyenesen állóval, amely mozdulatlanságot érzékeltet. A kereszt állhat körben is, amely szintén a forgást sejteti. A forgókereszt gyorsan forogva egy kör benyomását kelti, a kör pedig mágikus jelentőségű, amely a népi élet szinte minden területén ma is fellelhető.
– A spirál a körrel, mint elemi alakzattal rokon és lényegében bezáratlan körök sokaságából áll. Így a spirál térben elképzelhető átvágott és eltolt körök összességének tekinthető, amely ezáltal képessé válik a mélység és a magasság érzékletes ábrázolására.
– A szem-dísz. A mag ősi termő erőt jelent, a szem viszont fenntartó isteni erőt.
– A páva a halhatatlanság jelképe, holott eredetileg csak a griff, az örök fény, a világosság volt a halhatatlanság szimbóluma.
– A pálma az “istenfa” alkotója, mert olyan fa, amelyet az ember mesterségesen termékenyít meg oly módon, hogy a hímporzóval behintik a termővirágot. Az életfa vagy istenfa azt a képzetet jeleníti meg, hogy az Isten a fában lakik.
– A gránátalma termékenység-szimbólum, amely a mi Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik.
– A galambok eredetileg az ősi Boldogasszony jelképei voltak.
– A napjel. A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit – a meleget, a világosságot – a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé. Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta. Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik. Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép “forgórózsának” mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a “horogkereszt” alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában. A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is. A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik. Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.
– A nemek ábrázolásában a népi nyelv kerüli a durva megfogalmazásokat; azokat virágnyelvbe rejti. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet. Gyakoribb női szimbólumok a kör alak különböző formái; szimpla, dupla, legbelül maggal, vagy hálóval kitöltött kisebb kör vagy csillag, rombuszformák, szilvamag stb. Férfiszimbólumok: dőlt kereszt, de előfordul álló kereszt formában is. A nemi egyesülést a rombusz alakban vagy körben álló dőlt kereszttel egyesítve jelképezi. Ha az alakokat virágokba öltöztetik, a leány lehet rózsa, búzavirág, egész növény vagy bármilyen más virág, de az égitestek analógiájára Hold, csillag is. A terhes asszonyok analógiásan megvastagodott növényi elemek, a magzatot (szív, háromlevél, kisméretű leveles ág, kis tulipán) mindig magukban hordják, és nemritkán társulnak a beteljesedett szerelem jelével.
– Szerelmi jelképek a magyar népművészetben. A népművészet a szerelmi jelképekben rendkívül szókimondó, ennek oka a természethez való közelség, a “természetes képmások” kézenfekvő használata, mint amilyen a szív és a tulipán. A liliomfélék – köztük a tulipán – a tavasz hírnökei, s mint ilyenek alkalmasak voltak a nőiesség, általánosítva a szerelem jelképes jelölésére. Ezért kerülhetett rá a tulipános ládára, az eladó leányok legfontosabb vagyontárgyainak az elejére. Érdekes, hogy a motívum tulipánt elnevezése egy t-vel több, mint a virág neve, és a legtöbb esetben csak távolról hasonlít virágra, valójában két egymásnak fordított S-ből kialakított jelet ábrázol.
– A szív a szeretet, a megértés, az odaadás jelképe a legkülönfélébb kultúrákban. A szív a burjánzó erejéről ismert borostyán leveléből stilizálódott motívum, és így alkalmas a szexualitás és a testi szerelem kifejezésére. A tulipán és a szív jelképkapcsolat a nő-férfi szembenállás és fizikai különbségek megfogalmazása. Ezért igen gyakran egymásba rajzolják a két jelet a szerelmi ajándékokon. Ilyenkor a tulipán a nőiesség, míg a szív a férfi jelképe.
– Az életfa – erről az előzőkben már szó esett – belső-ázsiai motívum. A földi világot kapcsolja össze a földalatti és a mennyei világgal.
– A szarvasábrázolás. Az ázsiai nagyállattartó népeknek a szarvas sokoldalú élményt nyújtott. A velük való találkozás olyan szarvaskultusz kifejlődéséhez vezetett, amely hitéletüket, mítoszvilágukat mélyen áthatotta. E népeket a “csodaszarvas” csalogatta szebb tájak és jobb legelők felé. Még a túlvilágra is nem egyszer szarvas vitte őket. A megélhetés, a bőség, a gazdagság és a termékenység elválaszthatatlan segítőtársa lett az a csodálatos állat, amelyhez egészen közel sohasem sikerült kerülniük. Őseink levédiai csodaszarvas-mítoszával szinte teljesen azonos szarvasűzés-jelenet látható a dunhunagi 249-es számú Kr.u. III-IV. századból származó barlangtemplomban. Ősi mítoszvilágunkban egy-egy villanásra feltűnő lényében népünk jólétét, az évente levetett agancsa miatt újjászületését vélte felfedezni. A szarvak az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok pedig a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.
– A sárkány-ábrázolás. A sárkányt a kínai ember képzelete hasznos és félelmetes állatok formáiból, a szarvasból, az ökörből, a tevéből, a nyúlból, a halból, a vércséből, a kígyóból és a tigrisből alakította ki. Amint a kínai nép a tenger háborgó mozgásából a mitikus sárkányt látta, úgy az ázsiai lovas népek a zivatarfelhő örvénylő, kígyózó mozgásában jégesőt és villámokat szóró sárkány képét vélte felfedezni. Majd ezt a hiedelmet nyugatra vándorlásával magával hozta. A magyarság hiedelemvilágába a sárkány olyan mélyen beleivódott, hogy azt csakis azon területről és azon nép(ek)től vehette át, ismerhette meg, amelynek hitvilágában a sárkány központi szerepet játszott. És ez a nép a Kínai Nagy Fal keleti oldalán élő kínai lehetett – volt. A mai napig ott találjuk népmeséink sárkányt lovagló garabonciás diákjában és a székelykapu tetődíszítésein. Általában mesebeli, egy- vagy többfejű jóakaratú lény, amelyet tisztelni kell, ha megjelenik az emberi világban. Maga a “sárkány” szó más népek nyelvében nem fordul elő, legfeljebb szomszéd népeinknél (románoknál, szlovákoknál és ukránoknál) annyiban, amennyiben ezt tőlünk vették át; úgymond ez Európában magyar eredetű.
Forrás: Hoppál Mihály – Jelképtár