Népművészetünk, milyen mintákat alkalmaz a magyar formavilág
Népművészetünk fejlődése évszázadok során mint díszítőművészet, bonyolult vizuális jelrendszereket alakított ki. A motívumok száma nem csak a szépség iránti igény miatt nőtt, hanem e motívumoknak mondanivalójuk volt. Egy-egy ajándéknak szánt használati eszköz, melyet készítője megmintázott, gondosan ügyelt arra, hogy a motívumok pontos üzenetet sugározzanak a megajándékozott számára az ajándékozótól.
Az öltözködésben, a házban, ház körül mindenütt a népművészet volt a „közös nyelv”. Eleink mondanivalójukat hímezve, festve vagy faragva, nemezelve, bőrrátéttel, fonva és szőve egyaránt tudatták.
A népművészetünk virágmintái, és geometrikus formái:
A magyar népművészet legfontosabb díszítőelemei a virágminták, és a különbözőgeometrikus formák. Motívumvilága gazdag, amelyben nem csak őseink lelki világa van benne, hanem az emberiség örök értéke is.
A magyar népművészetben gyakran használt ősi motívum a napkorong. Őseink nem voltak Napimádók, de, mivel életük legfontosabb tényezőit - a meleget, a fényt - tőle kapták, ezért a Napot, mint égitestet tisztelték.
A népművészetben a nemek ábrázolása legtöbbször megszemélyesített virágok által történik. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet.
A tulipánpéldául a nőiesség jelképe, vagyis a női nemi szerv, vagy egy szülő nő jelképe, - gonoszt távol tartó erejében hittek eleink.
A leginkább mézeskalács-formaként ismert szív az érzelmek, többnyire a szerelem szimbóluma.
Díszítőművészetünk a természetből meríti ötleteit: növényeket, állatokat ábrázol egyszerű formákkal. A népművészetben a nemek ábrázolása legtöbbször megszemélyesített virágok által történik. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet.
A legtöbb szemlélő számára a népi indák, levelek, virágok kacskaringózása, sokan nem is sejteti, miféle ősi titkok, üzenetek rejtőznek mögöttük.
A növényi elemekből álló formák egységes ornamentummá komponálása önmagában is élő, alkotó folyamat, szabad formálódás. A szemlélője számára a jelentés is úgy bomlik ki, mint ahogy egy növény nő: élettel telik meg, teremtődik. Az ornamentika maga is szimbólum: ebben az értelemben pedig már nem díszítésről beszélünk, hanem a folytonosságról. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt a kultúra és az örök lét folyamatossága valósul meg.
A növényi ornamentika a szakralitás érvényesítésére, az ősi világ, a paradicsomi állapotok harmóniájában való feloldódásra áhítozó törekvést jelzi. Ébren tartja a természethez való kapcsolódás, a természeti rend velünk született igényét és lehetőségét.
Szarvaskultusz:
A szarvaskultusz mélyen áthatotta a magyar nép hitéletét, mítoszvilágát. Szimbólumai között is megtalálható a szarvasábrázolás. Az agancsok az erőt, a becsületességet, a termékenységet jelképezik, a szarvas pedig a hosszú életet, az újjászületést.
A növényi ornamentika:
A népművészetben gyakran használt díszítőmotívum a növényi ornamentika. A növényi díszítő elemek főbb motívumai a közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre a növénytermesztés eredményességét célzó mágikus, kultikus szereppel.
Egyik a fölülnézetes virág, ez a rozetta és rózsa előzménye. A rózsa a kolostorkertek kedvelt virága, gyógynövény, egyházi szimbólum, majd a címerek kedvelt virága volt. A másik alaptípus az oldalnézetes virág, eredetileg inkább levélcsokor, amely a liliomnak, majd a tulipánnak az előzménye.
Az életfa, őrzőállatok:
A növényi ornamentika leglényegesebbike a közép tengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 4-5 ágú fa, vagy bokor, az életfa. Az életfa összetett szimbólum: az élet, a halál, az örök fejlődés, a megújulás jelképe. Ebből alakult ki később a népművészetben is használt virágtő. Később a kerti virágokká átértékelt motívumok mellé társultak falevél motívumok is.
A növényi ornamentikának állandósultak a figurális kísérői, az életfa két oldala mellé szimmetrikusan elhelyezkedő őrzőállatok kerültek.
A hímzéseken, fafaragásokon megjelent a “páros madár” minta. A madárábrázolások Európában való elterjedésének fontos állomása az ókeresztény művészet, ahol a galambként értelmezett, oldalnézetes, álló madárral a jó lelket jelképezték, a kétfülű edényből ivó, ill. szőlőt csipegető madárral vagy madárpárral pl. az üdvözült lelkek mennyei élvezetére utaltak.
A növényi ornamentika alkalmazása mint díszítőmotívum, mindvégig jelen marad a népművészet világában, még az emberábrázolásos kompozíciókon is.
Forrás: Magyar népművészet motívumvilága